Ez a lenyűgöző műalkotás megragadja a természet nyers szépségét, bemutatva a csavart olajfákat, amelyek látszólag titkokat súgnak görbe ágaikkal. A mű tele van élettel, mintha a lágy szél játékosan táncolna az élénk kék és zöld levelek lombkoronájában. Van Gogh jellegzetes ecsetkezelése ritmust teremt, amely utánozza a tájat; a kanyargós vonalak nyomot hagynak a földön, vonzva a nézőt egy élénk világba, ahol a szín életre kel. A napfényben ragyogó, gazdag földfoltok kontrasztban állnak a fák mély árnyékaival, míg élénk narancssárga robbanások tűnnek fel a fűben, játékos interakciót teremtve a világosság és az árnyék között, tanúsítva Van Gogh tájjal való érzelmi kapcsolódását, amely tele van érzésekkel és érzelmekkel.

A festmény érzelmi hatása kézzelfogható, felidézi nemcsak az olajliget lényegét, hanem önvizsgálat és béke érzését is közvetíti. Minden ecsetvonás úgy tűnik, hogy a Van Gogh belső zűrzavara tükröződik, mégis, mivel nyugalmat keres a természet ölelésében. Ez a tájépítmény, amelyet 1889-ben festettek, amikor a művész személyes küzdelmekkel küzdött, nem csupán technikai mesterségét példázza, hanem azt a képességét is, hogy mély érzelmeket közvetítsen a vásznon. A színek - bátor, de harmonikusan keveredett - híd szerepét játsszák a Provence szépsége felé, megerősítve ennek a periódusnak a jelentőségét Van Gogh művében, míg keresi a terápiát a vidéki élet nyugtató vonzerejében.