Ebben az érzékeny műben lehetetlen nem érezni a Villeneuve-les-Avignon csendes utcájának nyugalmas lényegét. A lágy ecsetvonások és a finom színpaletta nosztalgikus érzést kelt; a tompa zöld és világos szürke árnyalatok könnyedén összekapcsolódnak, békés légkört teremtve. Az épületek a járda mentén kanyarognak, meleg, textúrájú felületeik a napfényben ragyognak, meghívva a nézőt, hogy kényelmesen sétáljon ezen a bájos helyen. Két alak, látszólag elveszve a beszélgetésükben, átkel az szűk ösvényeken, életet adva a nyugodt jelenetnek. Szinte hallani lehet a fák közt suttogó szellő lágy zörejeit, amelyek erősítik a nyugalom és egy régóta elfeledett idő érzetét.

A kompozíció mesterien kiegyensúlyozott, a magasan emelkedő, kerek alakzat a figyelmet a mélység érzésére vonja. Renoir jellegzetes impresszionista technikája ragyog; ecsetvonása első ránézésre spontán, mégis átgondolt, minden egyes vonás hozzájárul az összesítetten élénk, mégis nyugodt atmoszférához. A 19. század végének történelmi kontextusa egyfajta egyszerűséget és a mindennapi életre való összpontosítást ad az alkotásnak, éles kontrasztban a modernitás bonyolultságával. Ahogy a napfény táncol a jeleneten, az ember nem tudja megakadályozni, hogy érzelmi kapcsolatot érezzen ezzel az idilli pillanattal, ahol az idő úgy tűnik, mintha megállt volna, és minden sarkot felfedezésre hív.