A kompozíció egyszerűen lenyűgöző, egy szín- és formapompát mutat be, amely szinte életre kel. Olyan virágok, mint a vibráló vörös pipacsok és az elegáns fehér liliomok követelik a figyelmet, megragadják a néző tekintetét, és meghívják a bonyolult részleteik alaposabb megtekintésére. Néhány szirmot finoman kinyílik, míg mások bőségesnek és teltebbnek tűnnek, utalva arra, hogy mennyire gondosan alakították ki őket. A háttér — sötét tónusok finom grádiense — légkörbe helyező kontrasztot ad, kiemelve a virágos látványt, és az egész művet egy színpadi jelenetté alakítja, ahol a virágok csendes harmóniában táncolnak. Olyan, mintha szinte hallaná a szellő susogását a szirmok között — ez egy érzéki meghívás, hogy közel kerüljön.

Ez a virágrobbanás közepette rejtőzik egy nyugodt, stilizált figura, amely nemcsak a természet iránti szenvedélyt, hanem az emberi tapasztalatot is szemlélteti, amely összefonódik benne. A természet és az emberiség közötti kölcsönhatás rétegekkel járul hozzá a jelentéshez; a nézőt a reformációra vonzza az élet, a halál és a virágok által megtestesített múlandó szépség felett. Történelmileg az ebben a kompozícióban bemutatott bőség és egzotikus sokszínűség a 18. század elejének gazdagságát és a botanizálási felfedezések iránti vonzalmát tükrözi. Ez egy olyan mű, amely ünnepli nemcsak a művész virtuozitását, hanem egy olyan társadalom ízlését is, amely vágyott arra, hogy a természet szépségét luxus belső terének keretein belül konzerválja.