A festmény egyenesen a nyüzsgő marseille-i kikötőbe repít, ahol a levegőt a tenger sós illata járja át. Szinte hallom az árbócok nyikorgását és a sirályok kiáltásait a fejem felett. A művész mesterien ragadta meg a ködös napfényt, amely lágy, arany ragyogásba öltözteti a jelenetet, ami a Földközi-tengerre jellemző. Az ég, a halványkék hatalmas kiterjedése lágy ecsetvonásokkal tarkított, ami szórt felhőket sejtet, mélységet adva a levegős atmoszférának.

A kompozíció figyelemre méltó, középen a fenséges vitorlással, fehér vitorlái a szélben libegnek. Ez a fókuszpont vonzza a tekintetet, átvezetve a csendes vizeken a távoli városkép felé. A művész fény- és árnyékhasználata a mélység érzetét kelti, kiterjedtté és élettel telivé téve a kikötőt. A víz felszínén látható reflexiók a költői realizmus rétegét adják hozzá, megduplázva a hajók és épületek nagyszerűségét. Ez a festmény a tenger, a nap és egy történelmi kikötőváros lüktetésének ünnepe.