A mű egy magányos alakot ábrázol, aki sötét köpenybe burkolózva áll egy pusztuló táj közepén, amely úgy tűnik, hogy rombolás történeteit tükrözi. Az alak feje lehorgasztva, ezzel egyfajta elmélyült gondolást vagy szomorúságot kifejezve, míg kezét összeszorítja, belső harcot vagy egy pillanatnyi reflexiót sugallva. A háttér tele van a zűrzavaros környezet nyomaira; egy elmosódott tengeri táj összeolvad az ősi romokkal, felidézve a múlt nagyságát. Füst száll fel a távoli jelenetből, tovább fokozva a romlottság és a titok levegőjét.

Ahogy valaki mélyebben néz, a sötét köpeny kontrasztos színei a világosabb háttéri vonalak ellenérzékeléssel drámai feszültséget teremtenek. Ez a monokróm színpaletta magával ragadja a nézőt, belsőleg szorongásos érzésekkel elárasztva. Az összkép, amelynek vonalperspektívája van, az alakra irányítja a tekintetet középpontként, így megjelenik mint elszigetelt, de egyúttal jelentős is. A mű az történelem visszhangjával rezonál, és felvetheti a múlandósággal kapcsolatos kérdések felvetését - ami valaha nagyszerű volt, most romokba dőlt, arra kényszerítve a nézőket, hogy elmélkedjenek az idő és a lét ciklusain.