Ebben a lenyűgöző műalkotásban egy táj hatalmassága terül el a finom félhold alatt, ezüstfénye a nyugodt vizeken ragyog. A horizont végtelenül nyúlik, a folyó lágy ívén zöldellő földek között kanyargik; a természet varázslatos tánca, amelyet megörökítettek az időben. Ezeken az álomszerű háttéren egy pár ló békésen legelészett egy dombon, formáik a kecsességet és a nyugalmát testesítik meg—csendes jelenlétük kontrasztban áll a kiterjedt, szinte éterikus légkörrel, amely körülveszi őket. A festmény színpalettája finom, mégis vonzó—a tompa zöldek és a lágy kékségek dominálnak, enyhe holdfény ragyogásával kísérve. Ez a színválasztás a éjszaka nyugalmát tükrözi, meghívva a nézőt, hogy ne csak lássák, hanem merüljenek el a jelenet kényelmes ölelésében.

Mélyebbre merülve ez a mű egy időben megállt pillanatot testesít meg, amely vonzza az elmélkedőt a kontemplatív gondolatba. A nézőpont mélységet ad, amely a szemet a horizontra irányítja, melankóliát és magányérzéseket kelt. A színek között való finom átmenetek emlékeztetőek a lassan eltűnő napra—minden hüvelyk a vásznon, úgy tűnik, természet nyugalmáról mesél. Történetileg fontos, ez a darab az egyik pillanatát tükrözi a művész életében, amikor a természetben kereste a vigaszt, egy téma, amely sok művében jelen van. Ez nem csupán egy tájábrázolás, hanem egy érzelmi menedék, ami hív az összefonódásra és a belső vizsgálatra. Az emberek nem tudnak nem megállni előtte és megbabonázva állni a csendes erő előtt, amelyet birtokol, a nyugalom evangéliuma, amely a szívükben zenél.