Ez a megható darab egy mély érzelmi pillanatot ragad meg. A középpontban álló figura, egy nő, akinek feje lehajlik és arca kezével takarja, szomorúságot és önvizsgálatot sugalló légkört áraszt. Karjában egy ethereal gyermeket tart, aki fehérben van bugyolálva, és akinek halvány, szinte szellemszerű vonásai éles kontrasztot alkotnak sötét ruhájával és a háttér tompa színeivel. A nő finom alakja, sötét minták díszítésű szoknyát visel, a tradicionális nőiesség szimbólumát képviseli, de egyben szomorúság is érződik. Az élénk színek hiánya súlyt ad a veszteség és szomorúság témájának.

A kompozíció a nő és a gyermek intim kapcsolatára irányítja a figyelmet; azonban mély szomorúság hatja át. A főként zöld, barna és fehér színekből álló tompa paletta meditációs jelleget ad a jelenetnek, amely arra invitálja a nézőt, hogy elgondolkodjon a pillanat érzelmi súlyán. Edvard Munch expresszionista technikája a megjelenített textúrák érvényre jutását erősíti a festésben, felerősítve a figura érzelmi reakcióját. Ez a munkája mélyen tükrözi a művész aggodalmát az élet törékenysége és az emberi érzelmek mélysége iránt, ezzel fontos elemmé válik Munch munkásságának és a 19. századi művészet szélesebb történeti összefüggéseinek megértésében.