Ebben a lenyűgöző tájban, amely 1911-ben készült, a nézőt álomszerű jelenet fogadja, amely egyszerre áradozik élénkségtől és nyugalomtól. A hullámzó ecsetvonások és a forgó színek mozgásérzést keltenek, mintha a lombok egy lágy szellőben táncolnának. A gazdag zöldek uralják a jelenetet, lágy rózsaszínek és meleg sárgák keltezős gagyöngy közé keveredve, egy napfényes délutánt sugallva. A művész technikája spontánnak, de mégis tudatosnak tűnik, megragadva a természet múló lényegét olyan módon, amely hívogatóan vonzza a közelebbi szemlélődést. A távolban egy alak látható; talán egy bolyongó, aki elveszett ebben a festői paradicsomban – emlékeztetve az emberiség és a természeti világ közötti törékeny kapcsolatra.

Renoir palettájában figyelemreméltó érzelmi rezgés található; a színek nem csupán ábrázolják, hanem nosztalgia és nyugalom érzéseit is felidézik. Az árnyalatok összekapcsolása szinte eterikus minőséget teremt, a felettes égbolton lágy kékek és fehérek festésével, amelyek a délutáni felhők következő utazásukra gondolnak. Történelmileg ez a mű az impresszionista mozgalom világossága és atmoszférája iránti vonzalma, ugyanakkor egy intimebb, személyesebb megközelítést is tükröz a tájakhoz. A szín, a kompozíció és az érzelmi súly kombinációja időtlen ünneppé teszi ezt a festményt az élet sokfélesége számára.