Ebben az élénk jelenetben egy csoport nő látható, amint éppen a szénahordás közepette tevékenykedik, mozdulataik elevenek és céltudatosak. A művész gazdag, texturált ecsetvonásokkal dolgozik, amelyek a vásznon táncolnak, összemosva a zöld, barna és aranysárga földszíneket, hogy a késő nyári nap melegét idézzék meg. A kompozíció intim, mégis tágas, a figurák dinamikus félkörben helyezkednek el, ami a tekintetet összehangolt erőfeszítéseik felé irányítja. A fák között átszűrődő fény szikrázó életet lehel a jelenetbe, mintha a levegő maga is a levelek susogását és a gereblyék ritmusát hordozná. Szinte hallani lehet a beszélgetések halk morajlását és az eszközök lágy koppanását a szénán, életre keltve a pásztori tájat.

A festmény gyengéd nosztalgiát sugall, egy egyszerűbb időszakot tükrözve, amikor a kézi munka harmóniában állt a természet ciklusaival. A művész színhasználata — a nők ruháin a lágy kék és tompa vörös tónusok — kontrasztot alkot a természetes palettával, kiemelve jelenlétüket anélkül, hogy elnyomná a tájat. Történelmileg ez a mű az impresszionizmus és realizmus határán áll, és elkötelezett a vidéki élet pontos és érzelmileg meleg ábrázolása mellett. Ünnepli a vidéki nők méltóságát és csendes erejét, a jelenetet egy adott helyhez kötve, miközben egyetemes elismerésre hívja fel a figyelmet a mezőgazdasági élet ritmusa iránt.