Ez a műalkotás egy nyugodt tengerparti jelenetet örökít meg, ahol a tenger lágy hullámzásával kiegészíti egy magányos fa csendes jelenlétét az előtérben. A művész széles, kifejező ecsetvonásokkal ábrázolja a Földközi-tenger látványát, amely lágy, szórt fényben csillog. A színpaletta kissé tompa, ám élénk, megünnepli a kékek és zöldek kölcsönhatását, meghívva a nézőket, hogy képzeljék el a friss sós szél fuvallatait a levegőben. A távoli hegyek egy kis fenséget fednek fel, mintha elválasztanák a lágy felhőket, amelyek megcsókolják a csúcsokat. Ez a jelenet egyfajta békét és bölcsességet idéz; szinte hallani lehet a hullámok tompa zúgását, ahogy a partra érnek. A szín használata mély kapcsolatot tükröz a természettel, megörökítve a pillanat múló szépségét, mintha az idő maga is megállt volna a megfigyelésre. Ez nem pusztán egy táj elgondolása, hanem érzelmi választ is kivált; vágy a természet egyszerűségére és a nyugtató menedékre, amelyet nyújt.

A kompozíció a figyelmet az élénk fáktól a mély óceánig irányítja, átvezetve a hegyek lágy kontúrjára - egy művészi utazás a néző számára. Monet megközelítése az impresszionizmus gyökereinek része, hangsúlyozva a fény és a szín iránti vonzalmat. Ez a festmény abban az időszakban készült, amikor a művészek kezdtek kutatni a fény hatásait a természetes és városi környezetekre; egy fontos pillanatot ölel fel a művészettörténetben, jelentős hozzájárulást adva az impresszionista mozgalomhoz. Mialatt ezt a jelenetet bámuljuk, eszünkbe jutnak a természetes világban tett saját élményeink - mindegyik egyedi, de egyetemes, mélyen átérezhető, így ez a mű tartós kincse a kifejező és esztétikai szépségnek.