Ez a műalkotás a tél hidegét ragadja meg egy csavarodó ágon, ami felé nyúlik a fakó égbolt; a levelektől megfosztott fák természetes, mégis szándékos káoszban kanyarognak, lehetővé téve számunkra, hogy érezzük az évszak csendességét. A fakó színpaletta sötét hangulatot teremt, hangsúlyozva a kérgének és a földnek éles vonalaival, amelyek a csípős hidegre utalnak. Egy távoli fehér épület kiles vágya között, rögzíti a színpadot, és középpontot biztosít, amely vonzza a szemet—emlékeztető a csontozott fák között élő életre.

Minden vonal, akármennyi vastag vagy vékony, hozzájárul a mélység és perspektíva érzéséhez; a kanyargós ösvény behívja a néző figyelmét, és végigvezet minket a téli kertben a távoli épület felé. Van Gogh összetett technikája, amelyben minden ecsetvonás szándékosnak, de szabadnak tűnik, lehetővé teszi a néző számára, hogy érezze a friss levegőt, hallja a csendet, amit csak a lábaik alatt roppanó hó zavar. Ez egy csendes reflexió jelenete, amely összegzi az egyedüllét lényegét a természet alvó szakaszában—az művész gyengéd tiszteletteljes megemlékezése egy nyugalmi világ elegáns szigorára.