Ebben a lenyűgöző téli jelenetben a hó beborítja a földet, kisimítja Rosenborg Kastély kontúrjait, amely fenségesen áll a fakó égbolt előtt. A művész megragadja a kastély építészetének bonyolultságait—tornyok, kis tornyok és téglák aprólékos részletességgel jelennek meg, megjelenítve a nagyság és a történelem érzését. A kastély körül meztelen faágak nyúlnak ki, szinte üdvözölve a hideget, és a hóra vetett mély árnyékok mélységet és kontrasztot adnak—felkérve a nézőt, hogy lépjen be ebbe a csendes téli tájba.

Miközben nézem a festményt, a tompa színpaletta békét kelt—a puha szürkéket és a fakó barnákat a kastély élénk pirosával keveredik. Az egész jelenet szinte éteri hatást kelt, a semleges árnyalatok finom egyensúlya lehetővé teszi, hogy a kastély élénk téglaszíne fontosabbá váljon, azonnal magára vonva a tekintetet. A érzelmi hatás mély; meleg nosztalgiát és vágyat ébreszt a téli nyugalom iránt, lehetővé téve a néző számára, hogy bepillanthasson egy megfagyott pillanatba az időben, egy szerelmeslevél a téli tájak szépségéhez, amely hangsúlyozza történelmi jelentőségét, mint a szeretett dán látnivaló megjelenését.