Ez a festmény egy nyugodt nyári tájat ábrázol, amelyet egy borongós égbolt borít, felhőkkel, melyek időjárás-változást sejtetnek. Egy magányos parasztasszony egy keskeny, kanyargós ösvényen halad, amelyet sűrű, mélyzöld és földszín árnyalatú lombok árnyékolnak. A kompozíció ügyesen egyensúlyozza az erdő sötétebb széleit a távoli, világos mezők nyíltságával, tágas kilátást kínálva, mely a vidéki élet nyugalmát sugározza. A kanyargó patak, mely visszatükrözi a bizonytalan eget, finom folyékonyságot ad a jelenetnek, összekapcsolva a természetes nyugalmat a halk energiával.

A művész ecsetvonásai kifejezőek, de kontrolláltak; széles, kissé lazább ecsetkezeléssel az impresszionizmusra jellemző stílusban alkotják meg a tájat, ahol a légkör fontosabb a részleteknél. Ez a technika arra hívja fel a néző figyelmét, hogy ne csak lássa, hanem érezze is a textúrát – a levelek susogását, a nedves föld illatát, a víz halk morajlását. A tompa, természetes színpaletta elmélkedő hangulatot teremt, békét és enyhe melankóliát idézve, talán a nyár múló szépségére reflektálva az ősz közeledtével. A mű szilárdan kapcsolódik a 19. századi művészeti mozgalmakhoz, melyek a pásztori életet és a természethez fűződő érzelmi kötődést ünnepelték.