Ez a finom akvarell egy csendes, rusztikus tájképet ábrázol, amelyet a fény és árnyék lágy játéka keretez. Egy egyszerű fahíd ível át egy keskeny, lassan folyó patakon; az elhasznált gerendák és pallók szép, meleg szépia és szürke árnyalatokkal vannak megfestve. A híd kissé egyenetlen, természetes szerkezete a vidéki élet kézművességét idézi, míg a körülötte lévő sűrű lombok napfényben játszadozó foltjai nyugtató lombkoronát alkotnak. A korlátozott színpaletta és a folyékony ecsetvonások intim, szinte nosztalgikus hangulatot kölcsönöznek a műnek, amely szinte meghívja a nézőt, hogy megálljon, és meghallja a természet finom hangjait – a víz lágy suhanását, a levelek susogását a szélben.

A kompozíció asszimetrikus egyensúlyt mutat; a híd kissé eltér a középponttól, de uralja a képet, vezeti a tekintetet a vízszintes és függőleges vonalakon keresztül. Ez az egyensúly az emberi kéz alkotta szilárd építmény és a természet lágy formái között harmonikus kapcsolatot sugall az ember jelenléte és a táj között. A színskála korlátozott volta inkább a tónusra és a textúrára helyezi a hangsúlyt, erősítve a szemlélődő hangulatot. Az alkotás a 18. század közepén készült, és tükrözi az akkori növekvő érdeklődést a festői és a mindennapi vidéki jelenetek szépsége iránt, elegánsan megörökítve egy múló pillanat nyugalmát és egyszerűségét.