Ebben a hatalmas művészeti alkotásban egy idős figura, élénk piros ruhákba öltözve - élénk kontrasztot képezve a mély kék háttérrel - egy hagyományos fúvós hangszeren játszik. Kifejezése mélyen kontemplatív, meghívva a nézőt egy önvizsgáló birodalomba, miközben körülötte a kanyargó minták a zene ritmusát tükrözik. A háttérben meghúzódó figurák, dühös arckifejezéseikkel és félelmetes szemeikkel, természetfeletti légkört adnak az alkotáshoz; úgy tűnik, reagálnak a játszott hangjegyekre, megtestesítve a tibeti kultúrára jellemző spirituális kapcsolatokat. Az alak arcának részleteire való ügyesség felfedi az egész életen át tartó bölcsességet, míg a hangszer egyszerűsége egy szent jelentéssel teli.

A szín használatának ügyes alkalmazása élénk érzelmi tájat teremt. A vörösök és kékség nemcsak vizuálisan vonzóak; érzéseket keltenek a szenvedélyről, mélységről és tiszteletről. Ez a szándékos választás célja, hogy elmélyítse a néző kapcsolatát a tibeti buddhizmus által közvetített misztikus elemekkel. Habár közel egy évszázaddal ezelőtt született, a mű időtlen marad, rezonálva az emberiség és a szellemi között folyó párbeszédből, míg a zenész melankolikus dallamai átívelve az évszázadokat elragadják a közönséget egy lenyűgöző auditív tapasztalatra.