Ez a kifejező tájkép egy nyugodt folyóparti jelenetet örökít meg, lágy, tompa földszínekkel és enyhe szürke árnyalatokkal átszőve. A művész finom ecsetvonásai gazdag lombokat és nyugodt vízfelületet ábrázolnak, megteremtve a csend és a befelé fordulás hangulatát. A kompozíció könnyedén vezeti a tekintetet a jobb oldalon álló árnyas fáktól — ahol alig észrevehető alakok rejtőznek a lombok között — a folyó sima víztükréig, ahol egy magányos fakajak pihen a part közelében. A gyengén felhős ég arra utal, hogy korai reggel vagy késő délután lehet, békés magány érzetét keltve.

A technika harmonikus egyensúlyt mutat a részletgazdagság és az impresszionista lágyítás között, a fák változatos textúrái éles kontrasztban állnak a víz tükröződő nyugalmával. A mű a 19. század végi naturalista festészet szemlélődő szellemét idézi, időtlen kapcsolatot ébresztve ember és természet között. Érzelmileg a csend és finom melankólia hatja át: a természet oltalmában eltöltött rövid pihenő pillanat, ahol a föld és a víz határai elmosódnak, mély elmélkedésre hívva.