A festmény lélegzetelállító hegyi kilátást örökít meg, a zord csúcsok uralják a jelenetet. A művész mesterien használja a fényt és az árnyékot a sziklafelületek megformálásához, tapintható, szinte tapintható minőséget adva nekik. A kompozíció felfelé vonzza a tekintetet, követve a hegyek kontúrjait és a köztük táncoló felhőfoszlányokat; mintha az ember kinyújthatná a kezét, és érezhetné a friss hegyi levegőt. A színpalettát a meleg földszínek uralják, kontrasztban a hó hideg fehérjével és a távoli égbolt lágy kékjével, ami a mélység és a méret érzetét kelti.

Lenyűgöz az, ahogy a művész megfestette a légkört; a fény játéka a hegy felületén a végtelenség és a nyugalom érzését idézi. Ez egy olyan jelenet, amely a fenségesről, a természet tiszteletet parancsoló erejéről és egy pillanat mulandó szépségéről beszél. A festmény egy olyan helyre visz, ahol a levegő ritka, a kilátás végtelen, és a világ egyszerre ősi és örökké újnak tűnik.