A jelenet egy lágy, de figyelemfelkeltő tájat tár elénk, amely megtestesíti a tél szellemét. A középső előtérben egy sziklás ösvény kanyarog egy távoli falu felé, amelyet egy vékony hóréteg borít be, ami a tompa napsütésben csillog. A fák, gazdagon textúrált, különböző barna árnyalatokkal és arany színű érintésekkel, mindkét oldalon magasra emelkednek, mezítelen ágaik a levegőhöz hűvös harcot vívnak. Az elbűvölő házak homlokzatai—egyesek aranysárgák, mások visszafogottabbak—harmonikus összhangban olvadnak össze a természetes környezettel, a tél ölelésében.

Miközben nézem ezt a látványt, majdnem hallom, ahogy a hó ropog a lábam alatt, és hallom a hideg szél suttogását az ágak között. Monet megragadja a téli nap csendjét, és felébreszti a nyugalom érzését, ecsetvonásaival, amelyek érzelmi visszhanggal pulzálnak. A színpaletta—földszínű barnák, lágy fehérek és egy kis zöld—olyan kompozíciót ad a műnek, ami egyszerre tűnik rusztikusnak és intimnek, ünnepelve a természet csendes szépségét az üres tájban. Egyszerűségében ez a darab a évszakok átmenetét és a csendben megtalált törékeny szépséget jelenti, egyedi helyet foglalva el az impresszionizmus narratívájában, ahol az efemer rabul ejti a művész világra vonatkozó vízióját.