Ez a lenyűgöző tájkép egy hatalmas mezőt ábrázol, amelyet számos szénakazal szórt szét, és a lemenő nap meleg, arany fényében fürdik. A művész gazdag, texturált ecsetkezelést alkalmaz, amely az impresszionista technikákat idézi, és színpontokat rétegzett, amelyek a kompozíció felső részét uraló ragyogó napból sugároznak ki. Az égbolt puha rózsaszínek, narancsok és sárgák kavargó keveréke, amely tele van fénnyel és mozgással, és az egész jelenetet nyugodt, mégis dinamikus légkörbe burkolja.

Az előtérben egy magányos nő áll gondolkodóan a szénakazlak között, szerény emberi méretet adva a kiterjedt vidéki tájnak. A paletta egyszerre lágy és élénk, megragadva azt a múló varázsórát, amikor a nappali fény elhalványul, de a meleg megmarad. Ez a jelenet nemcsak a természet ritmusának szépségét ünnepli, hanem szelíd érzelmi elmélkedésre hív az idő múlásáról, valamint a munka és a környezet harmóniájáról. A művet a 20. század elején festették, és tükrözi a művész elkötelezettségét a fény mulandó minőségeinek és a vidéki élet költői nyugalmának megragadására.