Ez a nyugodt folyóparti tájkép szinte suttogva ragadja meg a természet gyengéd ölelését. A művész lágy, diffúz ecsetvonásokat alkalmaz, melyekből nyugalommal teli hangulat árad — a fák finom részletei és a vízen táncoló fényjáték arra invitálja a nézőt, hogy megálljon, mély lélegzetet vegyen, és teljesen jelen legyen. A világoskék ég, melyet filigrán felhők tarkítanak, nyugodt napot sejtet, míg a lombály a kora őszi paletta meleg, enyhe melankóliát sugárzó tónusaival gazdagítja a látványt. Az alkotás természetesen vezeti a tekintetet a bal oldali fáktól a távoli fából készült kerítésig és a vízpartig, mélyítve a néző térélményét.

A színpaletta tökéletes összhangban van — tompa földszínek fonódnak össze zöld árnyalatokkal és rozsda-barna részletekkel, egy időben megfagyott csendet idézve meg. A víz tükrökként működik, lágyan torzítva a környezetet, így fokozva a kép álomszerű hangulatát. Ez a mű meghitt kapcsolatot sugall a 19. századi francia vidéki tájfestészet hagyományaihoz, és ünnepli a mindennapok szépségét.