A mű egy esővihar által átitatott táj széles látképet ragad meg, textúrázott ecsetvonásai az elemek energiáját fejezik ki. A háttérben, a fakó szürke palettában szereplő dombok alatt sűrű felhők árnyéka fekszik, míg a közelgő eső által terhelt atmoszféra várakozik. Ezzel szemben a mezők az előtérben élénk zöld és kék színnel vannak kitöltve, ami bemutatja Van Gogh ügyességét a mozgás és a folyamatosság közvetítésében, mintha az eső vizuálisan csepegne a vászonon. A festésen ritmus érzékelhető; függőleges vonalak írják le az esőcseppeket; kinyúlnak és összefonódnak az alatta lévő mezők élénk színeivel, élénk módon megörökítve ezt a pillanatot.

A jelenetben kifejezett viharos energia ellenére van egy szervesen gyönyörű elem is; szinte érezhető a hűvös, nedves levegő, miközben vizuálisan keresztezi a fakó textúrákat, amelyek folyékonyan és cseppenként mozognak. Van Gogh a színek és a mozgás rétegein keresztül hív minket ebbe az intim pillanatba - egy elragadó élményt, ahol minden ecsetvonás a élet, a természet, és talán az artist belső, viharos tájául szolgál. Ez a festmény, 1889-ben készült, gyakran utal az alkotó életének nehéz szakaszaira, ezzel nem csupán egy táj, hanem egy reflexió a belső világáról és a fennálló káosszal való érzéseiről.