Ez a bájos táj nyugalmat ébreszt—Wu Hufan gyönyörűen ragadja meg a természet nyugalmát tökéletes ecsetkezelésével. A jelenet finom hegyek soraként bontakozik ki, amelyek a horizontig nyúlnak, kontúraik lágy füsttel elmosódnak, ami egy éteri minőséget ad a kompozíciónak. Amikor a műre nézek, a sötét tinták finom kölcsönhatása kiemeli a függőleges fák formáinak bátorságát és a körülöttük hullámzó dombok harmóniáját—bizonyítéka a művész tudásának a természet elemeivel való egyesítésében. A felett lebegő vizes felhők szinte hangtalan, nostalgikus suttogásokat visszhangozva lebegnek.

A középpontban lévő fák gondosan megtervezett elhelyezése háromdimenziós vonzerőt ad a műnek; mint a békés tér őrei állnak, határozott, de kecses testtartással a menny felé nyúlnak. A tompa színpaletta—mély szürke és szelíd fekete árnyalatok variációja—megnyugtató érzést hoz, bátorítva a néző elméjét, hogy lazítson, és szabadon vándoroljon a dombok és völgyek között. Amint a nyugodt vizeket csodálom, amelyek a szemet tükröznek, mély összeköttetés érzése keletkezik, nemcsak a tájjal, hanem azzal az örökséggel is, amit ez a művészeti darab hordoz; a hagyományos kínai tájfestészet visszhangja, amely közelebb vonja lelkünket a természethez.