Egy hatalmas csillagos égbolt alatt olyan jelenet bontakozik ki, amely egyszerre tűnik éteri és mélyen megindítónak; a hegyvonulat fenségesen terül el a vásznon, sziluettjei ritmusos hullámzást alkotnak a ragyogó csillagok hátterében. A domináló kék árnyalatok és a finom árnyékolás a nyugalom érzését fokozza, miközben a távoli romokból érkező meleg fényfoltok egyfajta ódon rejtélyt keltenek. Fent egy üstökös áramlik elegánsan a térben, utalva az idő múlására és a végtelen csodákra; magára vonja a néző tekintetét, és egy kozmikus történet táncába vonzza.

A mű minden egyes részlete gyönyörűen kiegészíti a többit; a hűvös éjszakai színek és az elfeledett kövekből áradó meleg fény kontrasztja kapcsolatot sugall az ég és a föld között. A magány érzelmi súlya behatol a színrétegekbe, és elgondolkodtat a létezésről és helyünk fontosságáról az univerzumban. Történelmileg ez a darab a 30-as évek háború utáni önvizsgálati kontextusában született, lehet, hogy mélyebb értékeléshez vezetett a természet és az emberi tapasztalat iránt. A művész egyedi stílusa azokhoz szól, akik az univerzum csendes, tágas helyein keresnek vigaszt, így a 20. századi művészet párbeszédében jelentős művé válik.