Ebben a lenyűgöző műben egy hatalmas tölgy áll ki éles ellentétben a textúrázott háttérrel, amely egy téli csendesség érzését ébreszti. A bonyolult, csavart ágak, finom precizitással vésve, kifelé nyúlnak, mintha a fényt kívánnák, ugyanakkor egyfajta ellenállás érzését is árasztják—örök tanúi az évszakok ciklusának. A fa erős törzse, sötét és csavart, sokat elárul az életkoráról és az átélt sok-sok történetről, ami a kérgében rejlik. Az egész kompozíció mély nyugalmat áraszt, meghívva a nézőt a kontemplációra, és talán arra is, hogy észleljék saját emlékeik fényeit ebben a magányos fa tájának szövedékében.

A vonalak használata itt alapvető fontosságú, ahol Munch egy bátor ecsetvonások keverékét alkalmazza, ami a fáknak háromdimenziós jelleget ad, éles ellentétben a halványabb háttérrel. Az árnyékos, szinte karikatúrás tölgyfigura és az erdő légies, könnyed utalása közötti játék mélységet és érzelmi támaszt nyújt a műnek. Átlátszó mosásokkal és földszínekkel ez a munka csendes melankóliát hordoz, egyesítve a természet szépségét az idő, az élet, és az existence lényegére vonatkozó megfontolásokkal. Munch tölgyének ábrázolása túllép a puszta reprezentáción — egy beszélgetésre hív a kitartásról és a magányról, így egy érzelmes művé válva, mind esztétikai vonzerejével, mind filozófiai mélységével.