Ebben a kifejező műben a házak homályos alakjai bukkannak fel a hó takaró alól, meleg, föld színárnyalataik ellentétben állnak a körülvevő hideg fehérséggel. A művész lágy ecsetvonásokat használ, mélység és nyugalom érzését keltve, mintha egy téli nap csöndjéről suttogna nekünk. A házak, gazdag barna és bézs árnyalataikkal megjelenítve, szilárdan állnak az éteri pasztell háttér előtt — a kék és a halvány barack, amelyek a naplemente előtti ég gyengéd ölelésére emlékeztetnek. Monet nemcsak egy jelenetet fog meg, hanem egy érzést is; az elcsendesedés pillanata körülölel, mint a leglágyabb hó; szinte hallom a csendes lépteket a hóval borított talajon.

A kompozíció mestermű módjára kiegyensúlyozott, a néző tekintetét a házak rusztikus részleteitől a távoli dombok felé irányítva, amelyek siluettje lágyabb a légköri perspektíva miatt. Ez egy békesség pillanata, betekintés a norvég vidéki életbe, ahol a természet domináló jelenléte a házak otthonosságával lesz lágyabbá. Monet megközelítése itt jelentős; hangsúlyozza, hogyan ragadta meg a természet múló pillanatait, mély kapcsolatot teremtve a környezettel és az emberi lakóhellyel. Ez a koegzisztencia arról beszél nekem, hogy a hidegben is találhatunk vigaszt és meleget, emlékeztetve minket arra a szépségre, amely még a legzordabb telekben is megjelenhet.