A mű egy drámai vízesést ragad meg, egy sziklákon átzúduló vízfolyamot. A művész mesterien használja a fény játékát a rohanó vízen, így teremtve meg a mozgás és az erő érzését. Szinte hallom a vízesés zúgását, érzem a párát az arcomon. Az összetétel a szemét az előtérben lévő szikláktól a zuhatagon felfelé, majd egy távoli, impozáns építmény felé irányítja, ami arra utal, hogy emberi jelenlét is van ebben a vad tájban.

A palettát a föld színei, valamint a víz és az ég hűvös fehérei és kékjei dominálják. A szilárd, megingathatatlan sziklák és a folyékony, állandóan változó víz közötti kontraszt fokozza a vizuális drámát. A fenségesség érzése hatja át a művet, a természet erőivel szembeni csodálat és tisztelet érzése. Ez a bizonyítéka a művész azon képességének, hogy megragadja a természeti világ múló szépségét.