A festmény egy nyugodt téli tájat örökít meg, amelyet reggel halvány fénye átjár. A dér rétegcsillogó szőttese a hideg kék és fehér paletta felett, amely a szezon fagyosságát idézi fel. A finom ecsetvonások mozgás érzését keltik a fákban, ahogy csupasz ágaik felfelé törnek, mintha a tavasz melegét kívánnák; bár dérbe borulva csillognak, mint egy drága csipke. A háttérben bájos pasztell házak bújnak meg a ködben, meleg színeik csodálatosan harmonizálnak a természet hidegebb tónusaival. Itt Monet mesterien ragadta meg egy nyugodt táj esszenciáját, meghívva a nézőt, hogy álljon meg és merüljön el a tél zord szépségének nyugalmában.

Amint a néző mélyebben belegondol az ecsetvonások rétegeibe, érzelmi visszhang hallatszik a rétegek között; a béke, az önreflexió és a tartós nosztalgia érzése körülöleli a nézőt. Ez a mű nem csupán ábrázolás, hanem a fény és a légkör kölcsönhatásáról szóló költői kifejezés. Olyan, mintha szinte érezhetnénk a hideg levegőt és hallhatnánk a dér halk ropogását a lábunk alatt. A csend és a finom mozgás érzékeny egyensúlyában elkapott mű ezt a természet egyszerű szépségét beszéli—egy időben megfagyott pillanat, mégis tele élettel és várakozásaival, hogy kibukkanhassanak.