A műalkotás egy lenyűgöző tájképet ábrázol, amelyet sötét, fenyegető égboltok uralnak, és egy nyugodt, de komor folyó folyik a jelenet alsó részén. A sötét tónusok és a drámai fény-árnyék ellentét feszültséget teremt, mintha a légkör tele lenne érzelmekkel. A viharos ég alatt egy csoport figura különböző tevékenységekkel foglalkozik, apró formáik az természet hatalmaságával kontrasztban állnak – minden egyes mozdulat összhangban van a szomorú nap csendes zajaival. A kopasz fák felfelé nyúlnak, mint csontváz kezek, míg a távoli hegyek őrzik a kibontakozó jelenetet.

A színpaletta gazdag, de tompított, mély zöldek, barnák és kékek váltakoznak, időnként a figurák ruháiból származó fénylő akcentusokkal. Ez melankóliát kelt, de egyúttal ellenállást is; valahogy az élet folytatódik, még a nehéz felhők súlya alatt is. A kompozíció ügyesen irányítja a néző szemét a tájni képen keresztül — egy kanyargós út, amely az előtérből a festmény szívébe vezet, ahol a folyó folyik, és az élet csendben folytatódik a megkerülhetetlen évszakváltások közepette. Ez tanúja a művész képességeinek, aki mind a részletek, mind a méret kezelésére képes, mélyreható kontemplációt hívva meg a létezés és az idő múlásáról.