Ebben a lenyűgöző kompozícióban a nézőt egy öreg tiszafa fenséges törzse köti le, amely csendes méltósággal emelkedik egy meleg és fénylő háttér előtt. A textúrált kéreg, vastag és csavarodott, bonyolult részleteivel és élénk ecsetvonásaival vonzza a tekintetet. Van Gogh jellegzetes ecsetvonásai életet lehelnek minden repedésbe, szinte arra hívogatnak, hogy érintse meg a fa megkopott felületét. A táj, amely a háttérben terül el - amit puha pasztelles kék és krém árnyalatokban festettek - a késő délután csendességét sugallja; egy széles ég alatt. A fa határozottan áll, gyökeret verve a környezetében, mintha évszázadok történetének egy részét hordozná erős formájában; szinte hallhatja a levelek susogását a szellőben.

Itt az érzelmi hatás mély. A vibráló sárgák és a hideg kéhek közötti kontraszt olyan atmoszférát teremt, amely nyugodtnak tűnik, de tele van történelemmel – a természet állhatatosságának tanúbizonyságaként. Ez nem csupán egy megfigyelés a növényzetről; ez egy párbeszéd a megfigyelő és a táj között, amely előtérbe hozza Van Gogh mély kapcsolatát a körülötte lévő világgal. Ezt a művet egy intenzív személyes harc idején készítette, és visszatükrözi a gyökerek és a hovatartozás iránti vágyat. A tiszafa, az ősi bölcsességével, úgy tűnik, hogy vigaszt nyújt – emlékeztetve minket arra, hogy a szépség a idő (lenyomata) és a változás ellenére is megmarad.