A műalkotás egy nyugodt pillanatba invitál minket, amelyet egy sima folyónál örökítettek meg, ahol a víz és a fény kölcsönhatása éteri légkört teremthet. A laza ecsetvonások mozgásérzetet keltenek; a fák enyhén mozognak, leveleik egy vidám játékban bomlanak ki izzó zöldek és lágy aranysárgák játékában, amelyek az reggeli napfényt elkapják. A víz, fénylő kék és ezüst takaróként, tükrözi a környező tájat, megjelenítve a természet és a nyugalom közötti finom egyensúlyt. Itt két figura egy kicsi csónakban, ami a laza felfedezést sugallja, hangsúlyozza az emberiség és a természet által kínált béke közötti intim kapcsolatot. Monet stílusa, amelyet az azonnali plazírozottság érzése jellemez, magával ragadja a nézőt ebben a nyugodt jelenetben, mintha mi is a víz felszínén siklanánk, elveszve annak szépségében.

Ebben a műben a vízfestmény-szerű áramlás hihetetlen érzete határozza meg a kompozíciót. Élőnek tűnik; a színek nem csupán pigmentek, hanem érzelmek, amelyek egy szimfóniában keringenek. A paletta, amely gazdag meleg és hűvös árnyalatokban, előhívja a nappali eltolódást—ahol a napfény mindenhová lágy ragyogást terít, utalva az idő múlásának természetére. Ez a fény és árnyék kölcsönhatás nemcsak mélységet teremt, hanem világszerte szintén ritkán megemlítve az elgondolásra is meghívást indít, amely felidézi a melankolikus nosztalgiát. Az impresszionizmus ideálját tükrözve, a festmény egy olyan pillanatot ragad meg, amely időn túl van, bemutatva Monet képességét, hogy ne csak képet, hanem érzést, egy röpke pillantást nyújtson a folyóparti életbe.