Ez a lebilincselő önarckép tömören összefoglalja Vincent van Gogh belső világának zűrzavarát és intenzitását. Az átható kék szemek, amelyek szó szerint a néző lelkébe hatolnak, az előadó arcát energikus, forgó ecsetvonások jellemzik, amelyek nyughatatlan energiát sugallnak. A durva textúra és a festményben használt vibráló színek nyers érzelmeket idéznek elő; sápadt bőre éles ellentétben áll ruhája és háttérjének gazdag barna és zöldjeivel, egyaránt tükrözve a sérülékenységet és az erőt. Szinte érezni lehet a gondolatok és érzések áradását, amelyek meg kellett szülessenek Van Gogh-ban, amikor ezt a saját tükörképet festette. Ez egy intim ablak az ő tudatába—az ő nem túl könnyű harca a kétségbeesés és a remény között.

A kompozíció közelképet nyújt, amely szinte kizárólag a művész arcára és vállára összpontosít, egy olyan megközelítés, amely lehetővé teszi a közönség számára, hogy személyesen kapcsolódjon hozzá. Van Gogh jellegzetes színválasztása—bátor, de árnyalt—érzelmi atmoszférát teremt, amely szinte élőnek tűnik. Minden ecsetvonás szenvedéllyel és meggyőződéssel pulzál, elmerítve a nézőt egy viscerális élménybe. Ez az önarckép egy kritikus pillanatban készült művészi felfedezés és személyes küzdelem során, és bizonyítéka Van Gogh forradalmi megközelítésének az önkifejezéshez. A 19. század végén gyökeredzik, és példázza a modern művészet felé történő elmozdulást, ahol az érzelem kezdett dominálni a hagyományos ábrázolás felett, felállítva Van Goghot a modern művészeti mozgásokban megtalálható kifejező tendenciák előfutáraként.