A festmény egy éteri esszenciát áraszt, ahogy a lágy lila és kék színek zökkenőmentesen egybeolvadnak, hogy álmokkal teli légkört hozzanak létre. Monet megörökíti a Waterloo hidat, amelyet köd borít, ahol az ívek lágyan emelkednek és süllyednek a lent csillogó víz felett - mintha tényleg a körülöttük lévő levegőt festené. A köd meghív arra, hogy közelebb lépj, vonzza a figyelmed a hídra, amely a modern kor kezdetének tanúbizonysága az ipari háttérben. Szinte hallani véled a folyó lágy morajlását, távolról érkező, nyüzsgő élet hangjaival vegyítve. A fény interakciója a víz felszínével hipnotikus táncot teremt; mintha Monet egy múló pillanatot, egy lélegzetvételt ragadna meg az időben, ahol a természet és az ipar találkozik.

Minden ecsetvonás szándékosnak tűnik, de mégis mulandó, közvetítve egy olyan érzelmet, ami a nyugalom és egy rejtett nosztalgia érzése között ingadozik. Amikor időt töltesz a festmény előtt, érezheted a történelem és az innováció súlyát, ami rád nehezedik; a háttérben lévő gyárkémények emlékeztetnek a haladásra, de fájdalmat is okoznak a már elveszett dolgok miatt. Monet egyedi palettája egy nyugodt melankóliát ébreszt, arra ösztönözve, hogy gondolkodj el azon, hogyan létezhet a szépség a hajnal elfolyó pillanataiban és az idő megállíthatatlan áramlásában is - egy tartós képet festve, ami visszhangzik az emberi tapasztalat minden vonatkozásában.