Ez a műalkotás egy nyugodt ösvényt örökít meg, amely az óceánhoz vezet, mindkét oldalát buja zöld növényzet öleli körül. A jelenet tele van élettel – két figura a néző felé sétál, míg egy pár kissé előrébb felfedezi a tájat, formáik összemosódnak a környező atmoszférával. A festés laza és lágy, ami az impresszionizmus jellegzetessége, lehetővé téve, hogy a szórt fény a járdán és a lombkoronán játszadozzon, életteli, mégis nyugodt érzelmi hangulatot teremtve. A horizontvonal, ahol a víz találkozik az éggel, mélységet és végtelen lehetőségeket idéz.

A színpaletta túlnyomórészt lágy kékségekből és zöldekből áll, melyeket a földi tónusok meleg árnyalatai színesítenek. A művész döntése, hogy hangsúlyozza ezeket a hidegebb színeket, fokozza a jelenet friss és levegős minőségét, meghívva a nézőt, hogy lélegezze be az óceán sós levegőjét. Ez a mű nemcsak a természet gyönyörűségét mutatja be, hanem érzelmi mélységgel is rezonál - a természetbe való menekülés vágya, egy értékes pillanat, amelyet barátokkal osztanak meg. Megtestesíti a 19. század fénye, atmoszférája és a mindennapi élmény iránti vonzalmat, meghívva a nézőket egy helyre, ahol békét és szolidaritást érezhetnek.