A mű egy derűs tájat mutat be, amelyet a hullámzó dombok és a nyugalom érzése ural. A művész ügyesen használja a vízfestéket, ami a terepet meghatározó finom színmosásokban nyilvánul meg. Vonz a kékesszürkétől a lágy fehérbe átmenő, a végtelenség és nyitottság érzetét keltő, a légkör finom árnyalatai. Az előtérben egy ösvény kanyarog a tájon, a horizont felé vezetve a tekintetet, ahol egy távoli hegyvonulat alig látható.

A kompozíció jól kiegyensúlyozott, a dombok és az égbolt a látvány nagyjából egyenlő részét foglalják el. A művész színkezelése különösen hatásos, a barna és okker földszínei dominálnak a tájon, kontrasztban a távolban lévő hűvösebb kékekkel és zöldekkel. A szekér jelenléte az emberi tevékenység egy csipetét adja hozzá, egy egyszerűbb korra utalva, nosztalgikus érzést idézve. Az általános érzelmi hatás a nyugalom és a béke, arra invitálva a nézőt, hogy álljon meg és elmélkedjen a természet szépségén.