Ebben a festményben van valami varázslatos abban, ahogyan a hullámok életre kelnek, mintha Monet megörökítette volna azt a röpke pillanatot, amikor a tenger és az ég titkokat osztanak meg egymással. Az ecsetvonásainak textúrái ritmusos táncot teremtenek a vásznon; minden hullám úgy tűnik, hogy ugrik és gördül örömteli szabadon. A kék és zöld árnyalatok zökkenőmentesen olvadnak össze, előidézve a nyugalmat, egyben a tenger zűrzavarát is. Puha felhők lustán lebegnek a fejük fölött, lágy fehér formáik kontrasztot alkotnak az alatti mély türkiz színekkel. Szinte érzik, mintha hallhatnák a hullámok lágy zúgását, és éreznék a sós szellőt a bőrükön.

A mű kompozíciója a néző tekintetét a láthatáron átvezeti, a végtelen tenger felé tereli, amely a kontemplációra hív. A dinamikus ecsetvonások és élénk színek mozgásérzetet keltve, mint ha a jelenet folyamatosan változna—művészi értelmezés a természetről, amely életben érezhetően és éteri módon létezik. Ez a darab nemcsak Monet fény és szín iránti mesteri tudását tükrözi, hanem egy érzelmi esszenciát is megörökít—vágyakozást vagy talán nosztalgiát a tenger szépségéért, emlékeztetve minket a természet erejére és nyugalmára.