A műve egy csendes tengerparti jelenetbe varázsolja Önt, amelyet lágy köd ölel körbe, ami lágyítja a horizont kontúrját. Az óceán nyugtalan eleganciával áramlik, hullámai lustán csapkodják a kavicsokat és a homokot. A színpaletta javarészt tompa kék és szürke árnyalatokból áll, finom zöld és meleg barna árnyalatokkal keverve. Ez a paletta egy nyugodt légkört teremt, előhozva a tenger fuvallatának suttogását és a ködbe burkolózott természet múlandó szépségét.

Miközben szemei végighaladnak a tompított tájon, észreveszi a csendes állásban lévő fákat, amelyeket gyors, szaggatott ecsetvonásokkal ábrázolnak, lehetővé téve a néző számára, hogy érezze a köd mozgását, amely körülöleli őket. A kompozíció ügyesen egyensúlyozza a földet és a vizet, nézését a horizont felé irányítva, ahol a tenger összeolvad az éggel, homályt teremtve arról, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. A mű érzelmi hatása mély; elkapja a magány és az önreflexió pillanatait, meghívva a nézőt, hogy gondolkodjon a tranzíció és a szépség mulandóságának témáiról, fontos felfedezést jelentve az impresszionista mozgalomban, ahol a fény és a légkör kerülnek a középpontba.