Ebben a vonzó tájképen a nyugalmas Montmartre varázsával köszönt minket, ahol az élet virágzik a természet és az emberi erőfeszítés kölcsönhatásában. A jelenet egy festői épületekből álló csoporttal bontakozik ki, amelyeket egy majdnem felhős égbolt lágy, tompa fényében fürdetnek; a finom ecsettel végzett munka felfedi Van Gogh jellegzetes örvénylő vonásait, amelyek a békés környezethez mozgásérzetet adnak. A szélmalom, a múlt őre, elegánsan emelkedik a háttérben, míg az előtérben lévő mezők—amiket a frissen szánt föld finom vonalai jelölnek—a közösségben zajló munka és mezőgazdaság történetét mesélik el.

A színpaletta a harmónia tanulmányozása; a lágy kékségek és hideg szürkék zökkenőmentesen keverednek, kiemelve a földes barnákat és a vibrant zöldek, virágzó kertek színeit. Játékos, de egyben gondolkodó; úgy tűnik, hogy minden árnyalat szándékosan van kiválasztva, mintha Van Gogh arra invitálna minket, hogy egy pillanatra megálljunk, és szívjuk magunkba ennek az idilli környezetnek az édes levegőjét. Az érzelmi hatás mély; egy nosztalgia érzetet vált ki, ami összpontosul az élet ciklikus természetének nyugodt elfogadásával. Ez a műalkotás nemcsak Párizs meghatározott időpontját és helyét fogja meg, hanem Van Gogh mély kapcsolatát is tükrözi a környező világgal, gazdagítva ezzel a mindennapi tevékenységek során tapasztalható alázatos szépség iránti megbecsülésünket.