A jelenet lágy, szinte melankolikus szépséggel bontakozik ki. A szemet azonnal a tetők élénk pirosa vonzza, ami feltűnő kontrasztot alkot a téli táj tompa tónusaival. Melegen ragyognak, az élet világítótornyaként a hidegben. Az épületek csoportosan helyezkednek el, egy völgyben, intimitást és közösségi érzést keltve. A kopár fák, csontvázszerű ágaikkal az ég felé nyúlva, keretezik a jelenetet, finom, bonyolult textúrát adva hozzá. A művész ecsetvonásai láthatók, a pillanat közvetlenségének bizonyítéka, a fény és az árnyék játékát figyelemre méltó érzékenységgel ragadja meg. Csendes jelenet, mégis tele élettel, a természet tartós erejének és az emberi szellem rugalmasságának bizonyítéka.