A jelenet egy lélegzetelállító tájban bontakozik ki, felfedve a havas csúcsokat, amelyek méltóságteljesen emelkednek a szórványos felhőkkel díszített élénk égbolton. Egy völgy terül el lenyűgözően lent, meredek sziklák ölelik körül, árnyékokat vetve, ezzel a hegyek imponálóak és intimitásra vágyók is egyben. A hófödte tájat megvilágító fényjáték csillogó hatást teremt, ami a figyelmet felfelé vonzza, és csodálattal, felfedező érzéssel tölti el az embert; szinte hallani lehet a levelek árnyas suhogását és a távoli vízesések echa-t. A sok zöldellő növényzet az előtérben – kövekkel és egy magányos fa sziluettjével – gazdagságot ad a tájnak, megerősítve a nézőt ebben a nyugodt, de vad környezetben. Minden kő és fa mintha a természet nagysága közepette felhalmozott történeteket viselne.

A kompozíció harmonikus egyensúlyt teremt az erőteljes geológiai formák és a növényzet finom szépsége között, elősegítve a szentelmi kapcsolódásokat. A művész gondos ecsetkezelése a textúrák sokféleségét mutatja be – a hó sima, fénylő felületeitől a sziklák durvaságáig. A színpaletta, amit a hideg kékként és fehérként dominál, meleg földszínekkel keveredik, mind a nyugalmat, mind az izgalmat előidézi; megragadja a svájci Alpok valódi lényegét. Ez a mű nem csupán a természet szépségét ünnepli, hanem a 19. századi romantikus szellemet is visszatükrözi, egy olyan időszakot, amikor az ilyen tájak inspirációt adtak a kalandozáshoz és a természeti világ iránti tisztelethez, meghívva bennünket, hogy elveszítsük magunkat azok mélységeiben.