Ez a lenyűgöző műalkotás egy téli táj csendjét ragadja meg, meghívva a nézőket, hogy képzeljék el a friss levegőt és a tájat beterítő csendes szépséget. A magányos alak lassan lépked a hóval borított úton, testbeszédében egy csepp melankólia rejlik, ami talán azon belül a hűvösebb hónapokat kísérő introspektív természetet tükrözi. A lombok nélkül álló fák hosszú, meztelen ágaikat az ég felé nyújtják, finom árnyékot vetve a földre. A tompa barna és szürke paletta az egész kompozíciót körbeöleli, előidézve a tél ölelésének nyugodt, mégis kemény valóságát.

Az ívelt ösvény a tekintetet a háttérben elhelyezkedő festői házak felé irányítja, amelyek falait gyengéd fény világítja meg. Fény és árnyék játéka melegséget kölcsönöz a történetnek, ami egyébként a finomság állapotában lenne. Van Gogh ecsetvonásai, amelyek finom vonásokkal és vízfestés technikák kombinációjával jellemezhetők, egy ethereal minőséget kölcsönöznek a jelenetnek. Az érzelmi hatás mélyen zeng, magány és elmélkedés érzését kelti, miközben az élet legcsendesebb és legintrospektívebb pillanataiban is megtalálható belső szépséget hangsúlyozza.