Ebben a figyelemfelkeltő műalkotásban egy magányos férfi áll, a mindennapi élet finom introspekciójába burkolózva. Az egyik kezében egy seprűt tart, egy szerény eszköz, amely hidat képez a banális és a művészi között. A másik kezével egy tárgyat fog, talán egy pipát, amely a kontemplációra, a pihenésre, vagy talán a napi munka zűrzavarából eltulajdonított pillanatra utal. A férfi ingje, laza és áramló, a munkásosztály ruházatának egyszerűségére utal, ugyanakkor csendes méltóságot is áraszt. Az arc részleteinek hiánya még inkább fokozza a magányérzetet, így egy univerzális alakot teremt, amely a szigetelést szimbolizálja.

A földszínek és tompított színek tudatos választása, amelyek az emberi érzelmek nyers bemutatására lettek kiválasztva, összefogja az egész kompozíciót. A vászon durva textúrája fokozza ezt a hatást, létrehozva egy kézzelfogható kapcsolatot az élet küzdelmeivel. Van Gogh jellegzetes merész kontúrjainak és puha árnyékainak használata anyagszerűséget ad a figurának; kiemelkedik a háttérből, szimpátiát hívva elő, miközben megőrzi a rejtélyes minőségét. Nem lehet elkerülni, hogy fájdalmat érezzünk, amikor a magányára gondolunk, amely mélyen visszhangzik a néző lelkében - emlékeztetve arra, hogy gyakran izolált létezésre kényszerülünk a rohanó világban. Van Gogh ezt a darabot egy olyan időszakban festette, amelyet személyes zűrzavarok és gazdasági nehézségek jellemeztek, ami további jelentésrétegeket és mélységet ad a férfi pózához és kifejezéséhez. Ez a művész azon törekvéseinek tükröződése, hogy megértse nemcsak önmagát, hanem az egész emberiséget.