Ez a vibráló táj, amelyet 1889-ben festettek, egy gazdag szövet színekből, tele élettel és energiával. A jelenet hatalmas mezőket foglal magában, amelyek végtelenül terjednek egy lágy égbolt alatt, buja zöld fűvel és virágzó pipacsokkal, amelyek élénk piros foltokat adnak hozzá. A festési technika játékos, mégis pontos, felfedve Van Gogh egyedi képességét, hogy mozgást juttasson a vászonra; a festékcsíkok táncolnak a felületen, élénk textúrát létrehozva, amely arra ösztönzi a nézőt, hogy szinte megérintse a jelenetet. A hullámos mezők közepén egy kedves sárga ház áll, amely kényelmet és stabilitást ad az egyébként vad tájnak. A környező fák magasra nyúlnak, mély zölddel keretezve a képet, amely csodálatosan kontrasztál a sárga és piros színekkel.

Ezeknek a daraboknak az érzelmi hatása megkérdőjelezhetetlen; nyugalmat és nosztalgiát kelt. Van Gogh úgy tűnik, hogy kifejezi a vidéki élet szépségét, miközben egyúttal a mentális egészségi problémákkal vívott harcokat is felveti, amelyek ebben az időszakban kínozták. A színek kombinációja melegségérzetet kölcsönöz, mint ha a néző szinte hallhatná a lágy szellőt suttogni a magas fűből és érezhetné a nap lágy sugarait. Ez a művészeti alkotás nemcsak a természet szép látványát képviseli, hanem tanúbizonyságot is nyújt Van Gogh forradalmi szerepéről a művészet világában, a szín és forma kifejező használatával, jelentős műalkotássá téve a művészettörténet és a művész saját útja szempontjából.