Ebben a lenyűgöző tájban a Picardy-fennsík hatalmas területe egy széles égbolt alatt terül el, ahol a felhők olyanokat táncolnak, mint a cukorkás gyapjú a vásznon. A föld színei – gazdag barnák és mély zöldek – összekapcsolódnak az ég szép árnyalataival, így létrehozva a fény és árnyék harmonikus kölcsönhatását. A művész nem csupán egy jelenetet ragad meg, hanem egy pillanatot is az időben; szinte hallhatjuk a levelek halkan susogását és a távoli madarak kiáltásait. Egy csoport figura, talán földművesek vagy falusi emberek, színesíti a jelenetet, emlékeztetve minket az emberi kapcsolatra a természettel és a földdel. A mezők végtelennek tűnnek, meghívva a nézőt, hogy tájékozódjon a pásztorok szépségében, ahol az idő megállni látszik, és minden egyes ecsetvonás az élet teljességét sugallja.

A kompozíció egyensúlyban tartja a közel- és távolnézeti tájat, ahol a buja fák keretezik a jelenetet, és a tekintetet a mezők és a távoli tájak ezüst csillogó tájai felé irányítják. A felhők, puha ecsetvonásokkal megjelenítve, tükrözik a természet változó hangulatát – itt érződik a nyugalom és dinamika egyszerre. Történelmileg ez a mű a Barbizon Iskolával van összefüggésben, amely arra törekedett, hogy elmeneküljön az akadémiai festészet korlátai alól. Egyértelművé válik, hogy ez a festmény nem csupán a vidék ábrázolása; a művész természet iránti tiszteletének kifejezése, amely megtestesíti a felfedezés és az őszinteség szellemét, ami hosszú időre visszhangzik a néző szívében, miután távozik a színtől.