A lenyűgöző szürkületbe burkolózva, a mű egy vidéki falut ábrázol egy lágy esti fény ölelésében. A barna és tompított zöld finom árnyalatai nyugalmat és békét sugallnak, keretezve az egyszerű nádfedeles házakat, amelyek csendben állnak a fogyó fény ellenében. Az árnyékok összeolvadnak a tájjal, titokzatos érzést teremtve; mintha maguk a struktúrák szívnák be a nap utolsó suttogásait. A fák, finom ecsetvonásokkal ábrázolva, enyhén hullámzanak, mintha egy esti szellőben lennének, fokozva a békés atmoszférát. Ebben a pillanatban az idő mintha lelassulna, lehetővé téve a vidéki élet csendes szépsége feletti elmélkedést, amelyet nem zavar a modern zűrzavar. Jön az éjszaka, de még mindig marad egy melegség—az elismerése egy nap munkájának, amely most félbeszakadt. Van Gogh mesterien játszik a színnel és formával; a ecsetvonása élénknek tűnik, tele érzelemmel és emlékekkel. Minden ház több mint egy szerkezet; ez egy történetek raktára, amely olyan életeket érez, amelyek bennük éltek. Ezen a szürkületben nemcsak egy jelenetet, hanem egy érzést is megtapasztalunk—egy pillanat, hogy megálljunk, lélegezzünk, és figyeljük a fény, árnyék és élet finom átmenetét.