Ez a hangulatos tájkép egy békés folyóparti jelenetet ragad meg visszafogott, földszínekkel, amelyek csendet és nosztalgiát suttognak. Egy keskeny földes ösvény lágy zöld növényzeten át kígyózik, a tekintetet egy magányos alakhoz vezeti, aki egy kis hajó felé sétál, mely a víz partján horgonyzik. A fák finom, szinte csillogó ágai enyhén elmosódva olvadnak össze az éggel – a fény és árnyék közötti mozgás benyomását keltve. Az égbolt finom szürke és halványkék árnyalataival van megfestve, felhős időre utalva, amely gyengéd melankóliát kölcsönöz a képnek, egyszerre intim és tágas.

A művész ecsetvonásai az impresszionista lágyaságot ötvözik a naturalisztikus hűséggel, kiegyensúlyozva az előtér lombját és alakját a távoli horizont elmosódott megjelenítésével. A kompozíció jelentős részének árnyékba burkolása élénk kontrasztot teremt a víz világos tónusaival, növelve a mélységet és a hangulatot. A mű megidézi a nézőben a hűvös folyó szellőt, a víz enyhe hullámzásának és a levelek lágy susogásának képzetét – az időben megragadt pillanatokat. A 19. század végén készült alkotás az egyszerű vidéki élet múló szépsége iránti művészi érzékenységet mutatja, lírai érzékenységgel harmonizálva a természetet és az embert.