A műalkotás egy napfényes mezőre repít a nap végén; mintha maga a levegő is melegséggel csillogna. A szemet azonnal megragadja a búzatábla, amely gazdag, szinte tapintható textúrával van megfestve; szinte érzem a durva szárakat. Egy ösvény szeli át a jelenetet, mélyebbre vezeti a nézőt a tájba, és a horizonton túlra, ahol a fák sziluettje sötét, megszakítatlan vonalat alkot. Az égbolt, egy tompított türkizkék, feltűnő kontrasztot kínál az alatta lévő földes tónusokkal. A művész egyszerű, de hatásos kompozíciót alkalmaz; a vízszintes vonalak a nyugalom érzését keltik, míg az ösvény átlója mozgást visz a képbe. A korlátozott paletta, melyet az okker, zöld és kék színek uralnak, a derű érzését kelti, a lenyugvó nap pedig arany ragyogással festi a jelenetet.