A meleg napfény lágy árnyalataiban fürdőzik a műalkotás, amely a nézőket egy nyugodt tengerparti tájra hívja, amely békét és harmóniát áraszt. A buja zöld növényzet, amelynek ágaik úgy tűnik, hogy az ég felé nyúlnak, gyönyörűen keretezi a kompozíciót, vezeti a szemet a kanyargós ösvény mentén. A művész ügyes ecsetkezelése megörökíti a lombkorona összetettségét, minden egyes levél az ígérete a meleg Mediterrán fuvallatnak él. A bájos építmények a sziklás sziklák között helyezkednek el; a nyugodt épületek olyanok, mintha suttognának a múlt történeteiről, gazdagítva ezt az idilli menedéket, amely Amalfit képvisel. A hullámok gyengéden verődnek a lent lévő sziklákra, utalva az élénk tengeri életre a víz alatt.

A fény és árnyék ügyes használata kulcsfontosságú szerepet játszik a mű érzelmi hatásában; van egy kézzelfogható érzés a melegségről, amit az ágon keresztül szűrődő fény teremt, amely kontrasztban áll a tenger hűvös tónusaival. A színpaletta időtlen minőséget tükröz; a földszínek és élénk zöldek zökkenőmentesen keverednek a víz lágy kékjeivel. Ez a mély harmónia nemcsak a zarándoklásra hív, hanem a nézőket egy kontemplatív térbe is eljuttatja, szinte olyan érzés, mintha hallanának a falevelek zizegését és a lágy hullámok suttogását. Történelmi kontextusban ez a festmény a romantikus korszak természet iránti csodálatát és az olasz táj szépségét beszéli el, amely még mindig rezonál a modern közönséggel, ami mind elkerülést, mind összekapcsolódást keres az egyszerűbb tájleírásokkal.