Ez a művészet egy csendes és kontemplatív pillanatot örökít meg, amely a nézőket a tél szívébe szállítja. A jelenet egy magas nézőpontból bontakozik ki, bemutatva a hóval borított tetőket és a közvetett tájat. A tompa színek, barna és szürke árnyalatok harmonikus elegyben állnak, sugallva az évszak hidegét és felszínre hozva az egyedüllét érzését. Szinte hallani lehet a levegő frissességét, hogy a csendet csak a távoli, lágyan mozogó fák silhouette-i töri meg; úgy tűnnek, mint finom árnyékok egy hatalmas, halvány égbolton.

A kompozíció a dőlt tető mentén vezeti a szemet, a fagyott talajra alá, ahol a természet formáinak távoli visszhangjai sejtelmesen jelennek meg. A művész ügyesen használja a színek mosását és a lágy vonalakat, hogy atmoszférát és mélységet hozzon létre. Ez nemcsak a téli táj képe, hanem egy érzelmes történetet is tükröz a csendről és az önreflexióról, amelyek a hideg hónapok során gyakran kísérik az embert. Van Gogh élete kontextusában ez a festmény nem csupán a stúdiójának külvilágát ábrázolja, hanem egy pillantást nyújt a művész érzelmi tájára, miközben személyes küzdelmeken és művészi felfedezésen keresztül halad.