Ebből az eterikus festményből a néző egy napfényes pillanatra kerül a Temze partján, ahol az ikonikus Waterloo híd egy rejtélyes siluettként emelkedik a víz csillogó fénye alatt. Claude Monet fény- és színkezelése ennek a békés érzésnek a megteremtésére irányul, amely lágy szellőként terjed szét a jeleneten. A puha, szinte álomszerű vonások lehetővé teszik a megfigyelőnek, hogy elmerüljön a múló fény szépségében—a nap meleg, aranyló ködöt vet a kompozícióra. Fényes pillanatok bújnak meg a ködben, amik a víz tükröződnek, míg a hódoló színek harmónikusan összefonódnak, hogy nyugalmat és csodálatot keltsenek.

Ezt a vonzó tájat felfedezve a festék összetett rétegei felfedik Monet jellegzetes impresszionista stílusát; ő nemcsak a hajlított híd építészeti eleganciáját, hanem az aktuális pillanat szellemét is megragadja. A vízen sikló csendes hajók mozgása egy harmonikus ritmushoz adódik, finoman kiterjesztve a béke érzését a mű minden részébe. Minden elem, a híd elmosódott vonalaitól kezdve a vízen alig észlelhető vitorlákig, telítve van érzelemmel—egy lágy emlékezés a múltra, meghívva a nézőt, hogy élvezze a nap csökkenő melegét. Ebben a londoni látomásban Monet túllép a puszta reprezentáción, és elvezet minket egy olyan világba, ahol a természet és az építészet békésen összeolvad, létrehozva egy majdnem spirituális tapasztalatot.