Ezen a kifejező vásznon Montmartre tája bontakozik ki előttünk, bemutatva nemcsak egy idilli dombvidéki jelenetet, hanem Vincent van Gogh érzelmi értelmezésének egy mérföldkövét a vidéki életről. A kiemelkedő zöld lejtő, élénk, de visszafogott színei, a szemünket egy sor fából készült épület felé irányítja, talán a helyi lakókról szóló élet valódi ütemét tükrözve; furcsa módon, itt van egy magányos figura, egy kékbe öltözött ember, aki határozottan halad az úton. Ez az egyedülálló jelenlét egy réteget ad a narratívához, megindítva a csodálkozás és az önvizsgálat érzését, hogy ki ő és hová tart.

Van Gogh pörgetett ecsetvonásai érzékelhető mozgást és mélységet közvetítenek; a fű textúrái vonzó életenergiát árasztanak a felhős ég háttérében. A színek palettája, melyet földes zöldek és okkerszínek uralnak, visszatükrözi ennek a tájnak a nyugalmát és dolgozó szellemét, ellentétben a városi környezetek zűrzavaros energiájával. Történelmileg fontos, hogy 1886-ban megfestette ezt a Montmartre-i jelenetet; ez a művészeti központhoz fűződő kapcsolatát és a Párizs körüli növekvő bohémi életet képviseli, utalva arra, hogy egy művész, aki a magányt és a természet közötti inspirációt keresi, milyen transzformáló utazáson ment keresztül. Minden egyes pillantással érzi az érzelmi vonzást - a remény, a vágy, vagy esetleg az élet csendes pillanatainak nyugtató elfogadásának tükörképét.